A föld mélye alatt – Első epizód: A félelmetes sötétség

Egyre nehezebben tudtam lélegezni.

Körülöttünk mindenhol csak sötétség volt – egy olyan sötétség, amelyben még a fény gondolata is abszurdnak tűnt. Víz csöpögött a nedves falakról, visszhangzó hangok töltötték be a levegőt, és időnként egy távoli sikoly hallatszott valamilyen ismeretlen lénytől… ez elég volt ahhoz, hogy megbénítsa az elmét.

A kezem a sziklán volt. Hideg, nedves és furcsán remegett. Talán a képzeletemben – vagy talán a fal tényleg mozgott.

Lidenbrock professzor néhány lépéssel előrébb járt. Egy zseblámpát tartott a kezében, de a fénye csak az arcát mutatta – minden mást elnyeltek az árnyékok.

„Állj!” – mondtam rekedtes, erőltetett hangon. „Valami… valami mozog elöl!”

A professzor felém fordult. Nem volt félelem a szemében – csak csodálkozás. Mintha évek óta erre a pillanatra várt volna.

„Közel vagyunk… Érzem, Axel. A Föld magjának titkai hívnak minket.”

Visszanéztem. Társunk, Hans, némán ült a falnak támaszkodva. Arca izzadságban úszott, tekintete üres volt. Az elmúlt órában egy szót sem szólt, csak bámult ugyanabba az irányba.

Aztán hirtelen megremegett a föld.

Nagyon halkan, mintha valami óriási lény ébredezne alattunk. Mély hang hallatszott a fal repedéseiből – valami, ami meghaladja az emberi nyelv felfogóképességét.

Mindhárman egymásra meredtünk. Ebben a sötétségben minden ellenségnek tűnt – még a saját árnyékunk is.

És hogyan kezdődött mindez?

Két hónappal ezelőtt egy régi hamburgi könyvtárban ültünk. Ugyanabban a könyvtárban, ahol megtaláltuk azt a rejtett üzenetet egy elnyűtt könyvben – egy üzenetet, ami arra késztetett minket, hogy elinduljunk erre az útra. Egy utazásra, ahol minden lépéssel magunk mögött hagyjuk a Földet és az időt… és amelynek vége itt lehet – ebben a sötétségben, ebben a csendben és ebben a félelemben.