Második epizód: A lezárt alagút titka

Vízcseppek hullottak a fáklyánkra. A tűz a kialvás szélén állt.

Egy keskeny alagútban álltunk – olyan keskenyben, hogy a professzor válla a követ súrolta, Hans háta pedig folyamatosan a mennyezetet verte. A légzésem szabálytalanná vált. Az oxigén íze ebben az alagútban más volt – mintha a levegő egy másik időből származna.

Aztán történt valami… valami, amitől jég folyt végig a gerincünkön.

Az alagút szája mögöttünk bezárult.

Semmi hang, semmi remegés. Az átjáró, amin az előbb átjöttünk, most tele volt kövekkel, mintha az ösvény soha nem is létezett volna.

„Hogy… hogy lehetséges ez?” – motyogtam.

A professzor magasabbra emelte a fáklyát, és abban a pislákoló fényben láttunk valamit – karcolásokat az alagút falán. Mintha valaki – vagy valami – megpróbált volna kikaparni magát szögekkel vagy karmokkal.

Hans remegő hangon szólalt meg: „Ezek a nyomok… frissek.”

Közelebb léptem a falhoz és megérintettem – a szikla nedves volt, a karcolások valóban frissek. Valaki… vagy valami… megpróbált itt átszökni.

A professzor mély lélegzetet vett. „Ezek nem csak természetes képződmények, Axel. Ezek az ösvények… gondolkodnak.”

„Gondolják?” – kérdeztem megdöbbenve.

„Igen… néha kinyílnak, néha bezárulnak. Valami erő itt lent vezet minket – és azt akarja, hogy menjünk valahova.”

Fogtam a zseblámpát, és mélyebbre léptem az alagútba. A víz cuppantott a sarkam alatt, a levegőt pedig furcsa szag terítette – valami rothadás szaga… vagy talán valami rég eltemetett dologé.

Aztán meghallottuk – egy halk, állandó susogás… mintha valami hatalmas mászna, messze alattunk.

(Visszaemlékezés)
Két héttel ezelőtt érkeztünk Reykjavíkba. Izland fővárosába – felszínesen nyugodt, de tudtuk, hogy csak néhány napig vendégek leszünk ott. Utána utunk lefelé vezet – messze, messze lejjebb.

Csak a legszükségesebbeket pakoltuk be: száraz élelmet, vizet, fáklyákat és egy térképet – ugyanazt a térképet, amely egy kialudt vulkán szájára mutatott, amelyről azt tartották, hogy az utunk kulcsa.

A professzor elégedett volt. Nem csupán a Föld titkait kutatta – tudása bizonyítékát kereste.

Én? Csak az érdekelt, hogy megtaláljam a visszautat.

Egy hang visszhangzott ismét az alagútban – most már közelebb.

Mindhárman összepréseltük magunkat. A zseblámpa pislákolt. Visszafojtott lélegzettel figyeltünk.

És akkor… láttunk egy árnyékot mozogni.